Galgamente

Galgamente Magyarország két nagy tájegységének, az Északi-középhegységnek és az Alföldnek az átmeneti sávjában található, amely Cserhát-vidékéhez tartozik. A Cserhát-vidék az Észak-Magyarországi-középhegység tagja. Szűkebb értelemben vett Galgamentén a Galga-folyó völgyében található települések és közvetlen környezetük értendő.

Az 58 kilométer hosszú Galga-patak Becske határában ered, és Jászfényszaru határában ömlik a Zagyvába.

A patak mentén fekvő települések: Becske, Nógrádkövesd, Galgaguta, Acsa, Püspökhatvan, Galgagyörk, Galgamácsa, Aszód, Bag, Hévízgyörk, Galgahévíz, Tura, Boldog, Jászfényszaru.

A lankás, domboktól ölelt Galga-mente még napjainkban is igen sokszínű népi kultúrát őriz, hiszen Acsától Turáig, Zsámboktól Versegig más-más hagyományból táplálkozó népesség éli mindennapjait.

A Galga vidékének etnikai-vallási tarkasága a 18. században alakult ki, miután nyugvópontra jutottak a környéket sokszor feldúló háborúk és beköszöntött az emberöltőkre kiteljesedő béke. A hódoltság alatt időnként vagy végleg elnéptelenedett faluhelyek - kivételek persze vannak, ilyen Bag, Tura, Zsámbok -, a Rákóczi fejedelem vezette szabadságharc után az ismét benépesedő tájban, a korábbi jellemvonásból és lakossági struktúrából csak az aprófalvas településszerkezet maradt meg, hiszen a népesség részben vagy teljesen kicserélődött az újratelepedés során.

A 18. század második és harmadik évtizedében a túlnépesedett Turóc, Trencsén, Nyitra, Nógrád, Hont vármegyékből evangélikus vallású szlovák parasztok érkeztek Acsára, Püspökhatvanba, Galgagyörkre, Galgamácsára, Aszódra, Domonyba, Vácegresre, Váckisújfaluba. Ikladra Ráday Gedeon 1752-ben evangélikus németeket telepített Würtenbergből, Stájerből, Karinthiából. Kartalra Pest, Nógrád és Heves megyéből érkeztek lakosok. Grassalkovich Antal herceg volt a telepítő.

Az alsó Galga vidékére – Bag, Hévízgyörk, Galgahévíz, Tura és Zsámbok –, a korábban Nógrád és Heves megyékben menedéket találó magyarság húzódott vissza és népes településeket hozott létre.

A férfiak feladata volt a mezei munka, szántás, vetés, aratás, kaszálás, cséplés, a lovakkal, ökrökkel bánás, fuvarozás, favágás. Az asszonyok közül valaki, legtöbbször a családfő felesége volt a gazdaasszony. Ő irányította a ház körüli munkákat, ő tartott rendet. Az asszonyokra hárult a főzés, gyermeknevelés, piacozás, mosás, takarítás, kisebb háziállatokkal való törődés. Az asszonyok csak a nagyobb mezei munkákban segédkeztek: szénagyűjtéskor, aratáskor és szüret idején. Télen szőttek, fontak.

Ez a családszervezet biztosította a hagyomány rétegeinek egymásra épülését. A családfőtől sajátították el a fiúk-férfiak a gazdaság vezetésének fortélyait, itt tanulták meg a különböző munkafolyamatok csínját-bínját.

Hévízgyörk bemutatása

Hévízgyörk Budapesttől 35 km-re található, a Gödöllői-dombság keleti felén, a Galga völgyében. Bizonyíthatóan lakott volt az őskor óta, réz-, bronz- és vaskori törzsek, kelták, szarmaták lakták, majd a Kárpát-medencét benépesítő honfoglaló magyarság itt is megtelepedett. A korai idők pontos helyneveinek visszakeresését megnehezíti, hogy a középkor folyamán három Györk nevű helység is található volt a vidéken – a mai Vámos, Galga, és Hévizgyörk –, ám az oklevelekben e nevek nem mindig a mai települést jelentették.

Hévizgyörk első néven nevezése valószínűleg 1565-ből származik Hewyzgeork alakban. A török időkben osztozik a megszállt ország sorsában, de azért teljesen el nem pusztul, habár nagyban elnéptelenedik. A Buda körüli felszabadító harcok során egy kis időre újra lakatlanná lesz, de később lakosai visszatérnek. A XVIII-XIX. században a terület részeként a környező nagybirtok része lett Hévizgyörk, akkori birtokosai közül Grassalkovich Antal a leginkább említésre méltó.

A falu múltjának egyik meghatározó emléke a középkori temploma, amelyet mi helybéliek az „Öregtemplom”-ként emlegetünk.

A templom rövid töténete

A feltehetően a XIII. században épített templomot oklevélben először 1472-ben említik, "Szent Péter egyháza" névvel. Ez a titulus, összevetve az 1570 körüli feljegyzéssel, mely szerint "Hévizgyörk 4 forintot fizet, melyet Szent Márton adójának hívnak", érdekes történelmi ritkaságra utal; eszerint valamikor ugyanis megváltozhatott a templom védőszentje – ami nem túl gyakori jelenség –, a templomot ugyanis később a XVIII. században, Szent Márton templomának nevezik.

Hévízgyörk eddig (általam ismert) legkimerítőbb bemutatását, Őrszigeti Erzsébet „Asszonyok Férfisorban” című könyvében olvastam. A másik hasonló (elsősorban szociológiai) tárgyú írás Dombóvári Antal: Hévízgyörk története. Mindkét kiadvány nagyon olvasmányos, emberi sorsokon keresztül mutatja be a falu történetét.

Mivel gyerekkorom óta itt élek, jól ismerem a helyi embereket, zenészeket. Elsősorban szeretném említeni Szaszkó József citerást (cipészmestert), akitől a citerázáson kívül rendkívüli emberséget is lehetett tanulni. Hegedűn Szekeres Tibortól tanultam muzsikálni, aki (mint utóbb kiderült) a szüleim lakodalmán is muzsikált. Sajnos ők már nincsenek közöttünk, mindkét mestert zenével búcsúztattuk.

Érdekes módon (Budapest közelsége ellenére) máig élő a hagyomány, amelyet érdemes és kell gyűjteni. Máig kiváló énekesek vannak Hévízgyörkön.